Az én történetem

2011 február 21. | Szerző: Ansh |

Utólag belegondolva, én sohasem szerettem igazán – úgy általában – a kisbabákat. Ezt nehéz volt leírni, és biztos, hogy sokan már hajítják is rám a virtuális köveket. Talán többen meg is átkoznak, mielőtt tovább olvasnának, hiszen az ilyennek nem is való gyerek, meg is érdemli, ha nem lehet anya, stb.

Pedig ezek a szavak nem jelentenek többet annál az igazságnál, hogy én tényleg sosem voltam az a fjata, aki megállította volna az utcán a babakocsit toló anyukákat, aki minden kisbabát eleve szépnek és aranyosnak lát, aki babócázik és pocaklakózik, és elájul egy aprócska babaruha láttán. Barátnőim sorra teherbe estek, és szültek, kivétel nélkül kislányokat. Még mindig nem mozdult meg bennem semmi. Aztán egyiküknél második gyermekként egy kisfiú született. A helyzet egy alkalommal úgy hozta, hogy karomba kellett vennem, és abban a pillanatban megváltozott valami: nem, még mindig nem kezdtem saját gyermekre vágyni, de egy pillanat alatt tudtam, hogy ezt a puha, védtelen kis testet, a bájos arcocskát csakis szeretni lehet, és én is tudnám szeretni.

Teltek az évek, barátnőim kislányai nagyobbacskák lettek, hisztisek, akaratosak, az én szememben nem különösebben szépek, nem aranyosak, nem kedvesek, de annál idegesítőbbek:) Ma már tudom, hogy egyrészt minden gyerek személyisége más, másrészt egy ponton túl a szülők is felelősek a félrenevelt kis hisztiszsák viselkedéséért, sőt, azt is, hogy nagy valószínűséggel én is el fogom követni a legjobb szándékkal is ugyanazokat a gyermeknevelési hibákat, amelyeket barátnőim elkövettek. Mégis megtörtént másodszor is a csoda: egy újabb ismerősöm szült kislányt, aki viszont napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra kedvesebb, bájosabb, szeretnivalóbb lett, és immár visszavonhatatlanul éreztem azt, hogy valóban semmihez sem hasonlító boldogság lehet egy gyermek.

Drága Férjem, akiről eddig méltánytalanul egy szó sem esett, szótlanul, de érdeklődve figyelte a lelkem változásait, ő mindig is nagy családról álmodott, és végre kinyílt számunkra a lehetőség, hogy házaspárból mi is igazi családdá váljunk.

És először az ismeretlentől félve, remegő, kamaszos, de nagyon boldog izgalommal, majd egyre önfeledtebben fejeztük ki egymás felé szóban és tettben is gyermek utáni vágyunkat.